KAMARAI HÍRLEVÉL
Az Ügyvédek Lapja 2015/4 számában jelent meg a „Vizsgálat lezárult. Felejtse el? – Szemelvények a fogvatartással kapcsolatos kártalanítás problémaköréből” című tanulmányom. Ebből idézek: A Be. 583. § (5) bekezdése… alapján „a terheltet kártalanítási igényének jogalapjáról, az igény érvényesítésének határidejéről, a határidő kezdő időpontjáról és a határidő elmulasztásának jogvesztő jellegéről az (1) bekezdés szerinti határozat közlésével egyidejűleg tájékoztatni kell… A nyomozóhatóságot, a bíróságot tájékoztatási kötelezettség terheli. Mi a jogkövetkezménye annak, ha a felmentett vádlott a tájékoztatási kötelezettség elmulasztása miatt esik késedelembe? Helyes értelmezés szerint nem lehet más, mint az, hogy a felperes a követelést immár kártérítés jogcímén érvényesítse azzal a hatósággal szemben, akit a mulasztás terhel.”.
Az idézett következtetés csupán elméleti jellegű volt. ÍH.2017.97. szám alatt ugyanakkor olyan döntés került publikálásra, amely azt teljes egészében visszaigazolja. (Győri Ítélőtábla Pf.III.20.134/2017/4/I)
A felperes az ellene rablás bűntette miatt indult büntetőügyben 2013. április 29-től 2013. december 15-ig előzetes letartóztatásban, ezt követően pedig 2014. április 29-ig házi őrizetben volt. A büntetőbíróság őt a rablás bűntette miatt emelt vád alól felmentette. Az ítélet 2014. július 1. napján jogerőre emelkedett. A jogerőre emelkedésről szóló tájékoztatás nem terjedt ki arra, hogy a korábbi terhelt a felmentésre figyelemmel kártalanításra tarthat igényt, és ezt az igényt a határozat közlésétől számított hat hónapos jogvesztő határidőn belül kell érvényesítenie.
A felperes a jogvesztő határidő leteltét követően nyújtott be keresetet az alperessel szemben. Ebben 5.000.000,-Ft megfizetésére irányuló kártérítési igénnyel élt. Elsődlegesen arra alapította követelését, hogy a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések elrendelése során az alperes jogszabálysértő módon járt el. Döntése során kellő körültekintéssel nem vizsgálta az előzetes letartóztatás, illetve házi őrizet elrendelésének általános feltételeit. A másodlagos hivatkozás mutatott rá arra, hogy az alperest mulasztás terhelte arra vonatkozóan, hogy a kártalanítási lehetőségről a Be-ben rögzített tájékoztatást nem adta meg. E mulasztással állt okozati összefüggésben az, hogy a felperes kártalanítási igénnyel nem lépett fel.
Az alperes ellenkérelmében a mulasztás tényét elismerte. Rámutatott ugyanakkor arra, hogy a kártalanítás lehetőségét maga a törvény biztosítja. Ráadásul a felperes, mint terhelt védővel járt el. Olyan eljárási szereplő segítségével, akit a tájékoztatási kötelezettség ugyanúgy terhelt. A védő mulasztása pedig a felperes terhére esik.
Az alperes azt is a korábbi terhelt terhére írta, hogy nem élt az igazolás törvényi lehetőségével.
A törvényszéki elsőfokú ítélet 3.000.000,-Ft erejéig a keresetnek helyt adott. Azt nem találta megalapozottnak, hogy a kényszerintézkedések elrendelése során súlyos és okszerűtlen mérlegelés valósult volna meg az alperes részéről. Ezen az alapon felróható jogellenes magatartás megállapítására nincs lehetőség.
Ezzel szemben a tájékoztatási kötelezettség megsértése olyan jogsértést jelent, amely megalapozza a kártérítési igényt. Kiemelte az elsőfokú bíróság azt is, hogy igaz, hogy más típusú ügyek kapcsán, de a judikatúra kidolgozta a „lehetőség elvesztésében” megtestesülő kár fogalmát. A törvényszék arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tájékoztatási kötelezettséget a törvény nem a védőre, hanem a bíróságra terheli. Így a mulasztás következményét ennek megfelelően kell levonni.
A kártalanítási igény specialitása, hogy a jogalap kérdése a felmentéssel bizonyított, melyhez képest az összegszerűség kérdése az, amelyre a bizonyítási eljárásnak ki kell terjedni. Fontos szempont az is, hogy az alperes a védekezése során kártalanítást kizáró körülményre nem tudott hivatkozni.
Az elsőfokú ítélettel szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, és korábbi álláspontját fenntartva változatlanul a kereset elutasítását kérte. A jogorvoslati kérelemben támadta a határozat indokolását. Értetlenségét fejezte ki arra vonatkozóan, hogy miért kell egyenlőségjelet tenni a kártalanítási igény érvényesítési lehetőségének elvesztése és a megítélt kárösszeg közé. Vitatta az analógiát az orvosi műhibaperekben kialakított „a lehetőség elvesztésében megtestesülő kár” körében kialakított gyakorlattal.
A felperes ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Ebben kiemelte, hogy a tájékoztatás elmaradása miatt külön jogorvoslatnak nincs helye. A jogsérelem rendes jogorvoslattal elhárítható nem volt. Vitatta azt is, hogy a kártalanítási intézménye köztudomású ténynek minősülne.
A másodfokon eljáró ítélőtábla a fellebbezést nem találta alaposnak. A taláros testület maga is osztotta azt az álláspontot, hogy a kényszerintézkedések elrendelésével és fenntartásával összefüggő jogalkalmazói magatartás nem alapozza meg a kártérítési felelősség feltételeinek fennállását. Nem igaz ez azonban a tájékoztatási kötelezettség elmulasztására. A büntetőbíróság a törvényi rendelkezés „mérlegelést nem kívánó alkalmazását mulasztotta el”. Kirívó jogellenességről van szó. Olyan jogellenességről, amely a jogalkalmazó szerv esetében is lehetővé teszi a felróhatóság megállapítását.
Helytállónak ítélte a bíróság azt a felperesi hivatkozást is, hogy a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható. A Be. 583. § (1) bekezdése az igény érvényesítésére hat hónapos jogvesztő határidőt ír elő. Ilyen esetben igazolási kérelem előterjesztésére sincs lehetőség. Aggálytalanul megállapítható az is, hogy a mulasztás és a bekövetkezett kár között az okozati összefüggés fennáll. Éppen ez az igényérvényesítés lényege. A perbíróság is arra az álláspontra helyezkedett, hogy „a felperes az alperes fenti mulasztására alapítva az abból fakadó kárát érvényesíti, hogy az igény érvényesítésének meghiúsulása folytán nem jutott ahhoz a kártalanításhoz, amiben a kártalanítási per eredményeképpen részesült volna.” Igénye tehát nem sérelemdíj, hanem vagyoni kár megfizetésére irányul.
További kérdésként merült fel a perben, hogy van-e lehetőség ugyanolyan összegű kártérítés igénylésére, mint amennyit megkapott volna a felperes a kártalanítási ügyben. Közismert a judikatúrában kialakult álláspont, hogy ilyen esetben csupán a bírósághoz fordulás joga, mint személyhez fűződő jog sérelmére alapított jog érvényesíthető, amely jóval kisebb.
Jelen ügyben azonban olyan többlet tényállási elemek vannak, melyek lehetővé teszik az uralkodó állásponttól való eltérést. Melyek ezek a különbségek? Nem volt például kártalanítási alapeljárás, ráadásul a perben a kár bekövetkezte egyértelműen megállapítható, miként nyilvánvalóan fennállanak a kártalanítás mérlegelést nem igénylő feltételei is. Nem csupán fikció az, hogy a felperes a kártalanítási igényét sikerrel érvényesíthette volna. Mindebből pedig az következik, hogy a felperest megilleti az a jog, hogy peres eljárásban érvényesítse a mulasztással okozott elmaradt kártalanításnak megfelelő kárigényét.
És még néhány megjegyzés.
A fogvatartás miatti kártalanítás kérdéskörével az új büntetőeljárási kódex külön fejezetben foglalkozik. A jogintézmény szabályozásánál valóban előrelépésről beszélhetünk. Bevezetésre kerül az egyszerűsített kártalanítási eljárás intézménye, melynek következtében felmentés esetén a fogvatartásban töltött idő után nem csak polgári perben lesz kikényszeríthető a kártalanítás fizetése.
További újítás, hogy az igényérvényesítésre rendelkezésre álló jogvesztő határidő egy évre emelkedik
Gyula, 2018. január 3.
Dr. Csomós Tamás
Elnök